Karsai Dániel
Élet és Irodalom
2007/44.szám
A spontaneitás diszkrét bája
2007. október 26-án nyolc óra előtt pár perccel tüntetők csoportja kísérelte meg lezárni az Erzsébet hidat. A rendőrség közbelépett, és feloszlatta a tömeget. A tüntetők ezután egyéb helyszíneken, a Ferenciek terén, az Astoriánál, a Blaha Lujza téren próbálták megbénítani a forgalmat, de a rendőrség közbelépésének eredményeképpen kora délutánra az egész fővárosban helyreállt a rend.
A fentiekben vázolt események újfent érdekes kérdéseket vetnek fel az egyik legfontosabb alkotmányos alapjog, a gyülekezési jog tartalmával, illetve határaival kapcsolatban. Jelen írásban a „spontán” tüntetések megengedhetőségével kívánok részletesebben foglalkozni.
Az október 26-ai eseményeket a sajtóhírek szerint napok óta szervezték. Az eseményt az internet és SMS-ek segítségével reklámozták, igyekezve minél több résztvevőt toborozni. Céljuk az volt, hogy „megemlékezzenek” az 1990-es taxisblokád 17. évfordulójáról. A tervezett demonstrációt a rendőrségnek azonban szándékosan nem jelentették be, mert álláspontjuk szerint joguk volt „spontán módon” az utcára vonulni. Vizsgáljuk meg közelebbről alkotmányjogi szempontból ezt a vélekedést!
A „spontán” gyülekezés fogalmát a magyar tételes jog nem ismeri. Az alkotmány, átvéve a nemzetközi emberi jogi dokumentumok szövegezését, általánosan fogalmaz, „mindenki számára” biztosítja a békés gyülekezéshez való jogot. A jog konkrét tartalmáról, annak határairól az alkotmány azonban hallgat. A gyülekezési jogról szóló 1989. évi III. törvény 6. és 14. szakasza már bővebb felvilágosítást ad: minden rendezvényt legalább három nappal annak megtartása előtt be kell jelenteni a rendőrségnek, amely azt tudomásul veheti, vagy a törvényben meghatározott okokból megtilthatja. A bejelentési kötelezettség elmulasztása estén a rendőrségnek kötelessége feloszlatni az egyébként minden szempontból jogszerű és békés rendezvényeket is. A dolog látszólag tehát egyszerű: spontán módon tüntetni nem lehet. A tételes jogi szabályozással kapcsolatban azonban alkotmányos aggályok vethetők fel: nem korlátozza-e túlzott mértékben a gyülekezési jogban testet öltő véleménynyilvánítás szabadságát a totális tilalom?
Az Alkotmánybíróság az 55/2001. (XI. 29.) Ab-határozatban foglalkozott a kérdéssel. A testület elutasította az arra vonatkozó indítványt – Kukorelli István és Czúcz Ottó alkotmánybírák különvéleménye mellett -, hogy állapítson meg mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértést spontán demonstrációk lehetőségének hiánya miatt. A helyzet ismét csak egyszerűnek látszik, hiszen az Ab is osztotta a jogalkotó álláspontját. A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: a Bíróság) ebben az évben azonban a kérdést alapvetően befolyásoló döntést hozott a Bukta v. Hungary ügyben. Minthogy az ügy precedensértékű magyar szempontból, és eligazítást adhat a mostani események megítéléséhez, nem árt összefoglalni az esetet.
Az ügy lényege az volt, hogy a Magyarországon hivatalos látogatáson tartózkodó román miniszterelnök meghívta magyar kollégáját, hogy ünnepeljék együtt a legnagyobb román nemzeti ünnepet, december 1-jét. (1918-ban ezen a napon tartották a gyulafehérvári nemzetgyűlést, és a modern román állam ettől a naptól eredezteti önmagát.) Az esemény szépséghibája magyar szempontból az, hogy ez a „nemzetgyűlés” szentesítette Erdély – addigra de facto megtörtént – annektálását Romániához.
Nem kell különösebben bizonygatni, hogy a magyar miniszterelnöknek ezt az eseményt „megünnepelnie” enyhén szólva nem szerencsés. Medgyessy Péter is érezte, hogy gesztusa felháborodást válthat ki, és részvételi szándékát egy nappal az esemény előtt jelentette be a nyilvánosságnak. Nem meglepő, hogy a dolog néhány embernél „kiverte a biztosítékot”, és egy előzetes bejelentés nélküli tüntetésre került sor a miniszterelnök ellen az ünnepi fogadásnak helyt adó Kempinski hotel előtt. A rendőrség feloszlatta az egyébként békés eseményt, minthogy arról a törvényben meghatározott időn belül értesítést nem kapott. A tüntetők egy része bírósághoz fordult. A bíróság, jogszerűnek minősítve a rendőrség eljárását, elutasította a keresetet. Három tüntető ezután fordult a strasbourgi Bírósághoz.
A Bíróság megállapította, hogy magyar hatóságok megsértették a kérelmezők az Emberi Jogi Egyezmény 11. cikkében foglalt, békés gyülekezéshez való jogát. A Bíróság kimondta, hogy bár a gyülekezési jog gyakorlása főszabályszerűen engedélyhez kötött, ha speciális körülmények indokolják, nem sérti az Emberi Jogi Egyezményt, hogy az adminisztratív kötelezettségek megtartásától a jogalkalmazó szervek eltekintsenek. A tárgybeli eset ilyen volt: a miniszterelnök maga fosztotta meg a panaszosokat attól, hogy betarthassák a háromnapos bejelentési kötelezettséget. Napokkal később tüntetni pedig már értelmetlen lett volna, hiszen a fogadásnak addigra vége, és a tüntetők tiltakozása ténylegesen nem lett volna több pusztába kiáltott szónál. Álláspontom szerint a Bíróság döntése egyértelmű, spontán módon tüntetni csak nagyon kivételesen szabad, ha a körülmények folytán későbbiekben már nem lehetne vagy értelmetlen lenne megtartani a rendezvényt.
A döntés semmiképpen nem értelmezhető úgy, hogy főszabállyá tette a bejelentés nélküli demonstrációkat.
Ne feledkezzünk meg ugyanis arról, hogy a bejelentési kötelezettség célja nem a demonstrálni kívánók vegzálása: arra azért van szükség, hogy a rendőrség biztosíthassa a rendezvény nyugodt lebonyolítását, gondoskodhasson a forgalom eltereléséről stb. Másként fogalmazva, hogy eleget tehessen alkotmányos feladatának, a közrend fenntartásának. Ez a közérdek természetesen meghajolhat a gyülekezési jog előtt, de nem mindig! Amennyiben a demonstráció célja az adminisztratív kötelezettségek betartásával is elérhető, úgy ezt az utat kell járni, ugyanis jogállamban nemcsak az államnak vannak kötelezettségei, hanem az állampolgároknak is. A Bíróság a Bukta v. Hungary ügyben maximálisan figyelemmel volt ezekre a szempontokra, amikor a spontán tüntetések kivételes jellege mellett foglalt állást.
(Jelen cikk terjedelmi korlátai közé nem fér bele a döntés következményeinek részletes elemzése, ezért csak jelzem: a Bukta v. Hungary ügyből következően egyfelől az Alkotmánybíróságnak – akár hivatalból! – felül kell vizsgálnia vonatkozó esetjogát, illetőleg a jogalkotónak meg kell teremtenie a tételes jogi hátterét a gyülekezési jog spontán módon történő gyakorlásának.)
Nézzük meg a továbbiakban, hogy milyen következtetések adódnak a fentiekből a múlt pénteki eseményekkel kapcsolatban!
A tüntetők célja a tizenhét évvel ezelőtti taxisblokádról való megemlékezés volt. Álláspontom szerint a gyülekezési jog spontán gyakorlására vonatkozó érvelés már itt megdőlt, hiszen ha évfordulót kíván valaki megünnepelni, azt legalább egy évvel előre tudja – ebbe az időhatárba a rendőrség értesítése pedig bőven belefér. Ugyancsak a spontán jelleg ellen szól, hogy a szervezők napokkal előre kezdték „gyűjteni” a résztvevőket. A bejelentési kötelezettséget ebben az esetben tehát könnyedén teljesíteni lehetett volna. (A résztvevők ráadásul bevallottan szándékosan nem értesítették a rendőrséget, ami egyértelmű jele annak, hogy céljuk nem volt más, mint a jog határainak feszegetése.)
Vagy vegyük azt, hogy a tüntetés ötlete október 26-a előtt kevesebb mint három nappal vetődött fel – ez nem állapítható meg egyértelműen a hírekből -, nos, ha így volt, a meg nem lévő jóhiszeműséget feltételezve is, ez a szervezők problémája. A spontán demonstrációnak ugyanis nem szinonimája a „hirtelen ötlettől vezérelt tüntetés”. Hozzá kell szokni a gondolathoz, hogy a jogállam nem azt jelenti, hogy mindent mindig mindenhol mindenkinek szabad, elég alkotmányos jogokra hivatkozni. Spontán demonstrációt csak akkor lehet tartani, ha egy nagy felháborodást kiváltó eseményre kell válaszolni, és később már értelmetlen lenne tüntetni. A Bukta v. Hungary ügy ilyen szempontból ideáltipikus volt, de a múlt pénteki eseményekben ezzel ellentétben sehol nem fedezhető fel olyan elem, ami a hirtelen utcára vonulást magyarázta volna.
Érdekes probléma, hogy vajon ki és hogyan fog dönteni a spontaneitás kérdésében. Álláspontom szerint ez nem lehet más, mint a rendőrség, amelynek döntése bírósági felülvizsgálat tárgya lehet. Az intézkedő rendőröknek kommunikálni kell a tüntetőkkel, meg kell ismerni motivációjukat, céljaikat, és aztán fel kell mérniük, hogy a felsorakoztatott érvek elégségesek-e spontán demonstrációhoz. Nem könnyű intézkedési helyzet, de néha nehéz döntéseket is meg kell tudni hozni, jelen esetben nem magas alkotmányjogi elvek, hanem a józan ész alapján! A megalapozott döntések viszont megerősíthetik a rendőrség megtépázott tekintélyét.
Összefoglalva a fentieket, nem tudom semmilyen szempontból jogszerűnek tekinteni az október 26-án az Erzsébet hídon és környékén tartott demonstrációkat. Az események egyáltalán nem indokoltak spontán tüntetést, sőt, az azon résztvevők egyenesen a joggal, méghozzá alkotmányos joggal való visszaélést valósítottak meg.
Gyülekezési jogra hivatkozva utcára vonulni, bajt keverni, részlegesen megbénítani egy város életét nem lehet! Mindezeken túl csak reménykedni tudok, hogy ez a sajnálatos esemény nem befolyásolja rossz irányba a gyülekezési joggal kapcsolatos gyakorlat fejlődését, és a valóban spontán utcára vonulók ezt a jogukat háborítatlanul gyakorolhatják.