Karsai Dániel
Élet és Irodalom
2008/31. szám
Kötelezően ajánlott?
A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága döntéseinek kötelező ereje
Az Emberi Jogok Európai Bírósága 2008. július 8-án ítéletet hozott Vajnai Attila ügyében. A bíróság elmarasztalta Magyarországot az Emberi jogok és alapvető szabadságjogok védelméről szóló egyezmény 10. cikkének megsértése miatt. Mint ismeretes, a szélsőbaloldali politikus panaszost Magyarországon elítélték azért, mert egy rendezvényen nyilvánosan vörös csillagot viselt, ami a büntető törvénykönyv 269/B. paragrafusába (önkényuralmi jelkép használata) ütköző cselekmény.
A bíróság döntése nagy port kavart fel, a média terjedelmesen foglalkozott és foglalkozik az üggyel. Sajnálatos azonban, hogy a híradások sok esetben pontatlanul tárgyalják az eset egy fontos szegmentumát, nevezetesen azt, hogy a bíróság határozatai kötelezőek-e Magyarországra nézve. Jelen cikkben ezzel a témával kívánok foglalkozni, illetőleg azzal, hogy milyen folytatása lehet a történetnek – immáron a hazai jogalkalmazók előtt.
Az első kérdésre a válasz egyértelmű igen. Magyarország ratifikálta az egyezményt, amelyet a magyar jogba az Országgyűlés az 1993. évi XXXI. törvénnyel közvetlenül is beemelt. Az egyezmény tehát a nemzetközi jog szabályai és az alkotmány 7. §-a – mely kötelezővé teszi a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog közötti összhang biztosítását – alapján kötelező Magyarországra nézve. Az, hogy az egyezmény közvetlenül is a magyar jog része lett, csak erősíti ezt a kötelezettséget, hiszen így – elvileg – az egyezményben foglalt jogok közvetlenül is hivatkozhatók a magyar bíróságok előtt. Nézzük meg sorban, mik azok a kötelezettségek, melyet az egyezmény a tagállamokra ró.
Az 1. cikk kimondja, hogy a részes államok kötelesek a joghatóságuk alá tartozó minden személy számára biztosítani az egyezményben található emberi jogokat. A másik idevágó elem a 46. cikkben található. Ez a szakasz arról rendelkezik, hogy a tagállamok kötelesek végrehajtani azokat a határozatokat, amelyek meghozatalában félként – kvázi „alperesként” – szerepeltek. Magyarország nem döntheti el, hogy hajlandó-e végrehajtani a bíróság ellene hozott határozatát, az egyszerűen kötelessége.
A bíróság döntéseinek kötelező jellege szerves fejlődés eredményeként alakult ki. Kezdetben az egyéni panaszjog biztosítása – legalábbis a bíróság tekintetében – csupán lehetőség volt, és a tagállamoknak nem kellett feltétlenül elismerni a bíróság kötelező joghatóságát sem. A helyzet gyökeresen 1998-ban változott meg, amikor hatályba lépett az egyezményt módosító 11. kiegészítő jegyzőkönyv, mely létrehozta a ma is működő strasbourgi rendszert, melynek alapvető pillérei az egyéni panaszjog és a bírósági döntések kötelező ereje. A nemzetközi és benne az európai közjog fontos fejlődési állomása volt ez, hiszen a világon egyedülállóan hatékony védelmi mechanizmust hozott létre az emberi jogok védelmére.
A bíróság döntései tehát kötelezőek, de mi következik mindebből a konkrét Vajnai-ügyre nézve? (Feltéve, hogy az ítélet véglegessé válik, mert a kormány számára nyitva álló határidő a bíróság nagykamarájához fordulásra még nem járt le.)
Legelőször is az, hogy Vajnai Attila büntetőjogi felelősségét megállapító ítéletet meg kell változtatni, és fel kell őt menteni. A büntetőeljárásról szóló törvény erre lehetőséget ad: 416. § (1) g) pontja szerint ugyanis a terhelt felülvizsgálati indítványt nyújthat be abban az esetben, ha „nemzetközi szerződéssel létrehozott emberi jogi szerv megállapította, hogy a bíróság jogerős határozata a törvényben kihirdetett nemzetközi szerződés valamely rendelkezését sérti”.
A felülvizsgálat során a Legfelsőbb Bíróság viszont csapdahelyzetbe kerül, hiszen a Btk. továbbra is tartalmazza a vörös csillag viselésének tilalmát. (Elképzelhető, hogy a jogalkotó időközben módosítja a Btk.-t, ebben az esetben az LB dolga sokkal egyszerűbb. A Btk. esetleges módosításáról kicsit később.) Van azonban megoldás: a büntetőeljárásról szóló törvény 427. § (3) bekezdése felhatalmazza a Legfelsőbb Bíróságot arra, hogy „a nemzetközi szerződésnek megfelelő” határozatot hozzon. A döntés jogalapja kettős lesz, egyfelől Btk., másfelől az egyezmény. A Legfelsőbb Bíróságnak felmentő ítéletet kell hoznia, mert az egyezmény kötelező – pontosabban a Vajnai-ügyből következő – interpretációja mintegy felülírta a Btk.-t. Az egyezményben foglalt valamely jog – jelen esetben a szólás szabadsága – rendeltetésszerű gyakorlása ugyanis nem valósíthat meg bűncselekményt. A helyes értelmezés tehát az, ha a panaszost, bár tettét „elkövette”, bűncselekmény hiányában felmentik.
Gondoljunk bele továbbá abba, hogy milyen következményekkel járna egy, a fentiekkel ellentétes következtetés. Ellehetetlenülne a strasbourgi döntések végrehajtása, hiszen a Legfelsőbb Bíróság képtelen lenne egyezménykonform döntést hozni mindaddig, amíg az érintett rendelkezések szerepelnek a Btk.-ban – ez pedig nem lehetett a jogalkotó célja, amikor a büntetőeljárási törvényt szövegezte. Egy, a Vajnai Attila büntetőjogi felelősséget fenntartó ítélet továbbá arra az eredményre is vezetne, hogy a Legfelsőbb Bíróság megsértené az alkotmány 7. §-át, hiszen a magyar jogra alapított ítélet nem lenne összhangban az egyezménnyel.
Legalább ilyen érdekes kérdés az is, hogy szükség van-e a Btk. módosítására. A válaszom igen, bár elvileg elképzelhető lenne az is, hogy a Btk. szövegének érintetlenül hagyásával is képes Magyarország tiszteletben tartani az egyezményt. Ne felejtsük el, hogy Strasbourg nem alkotmánybíróság, nem mond általános ítéletet egy jogszabályról, hanem mindig a panaszos konkrét ügyére szűkíti a vizsgálatot. Az más kérdés, hogy a strasbourgi döntések hatása ugyanaz lehet, mint az alkotmánybírósági határozatoké, ha egy döntés után a jövőbeni egyezménysértések elkerülése érdekében jogszabály-módosításra kerül sor. A Btk. módosítása tehát nem „kötelező”. A törvény érintetlenül hagyásához csak az kell, hogy a bíróságok – ha már egyszer az ügyészség „elköveti azt a hibát”, hogy a Vajnai Attiláéhoz hasonló esetekben vádat emel – az előbb ismertetett logika mentén mindig felmentik a vádlottat.
Sokkal szerencsésebb lenne, ha a jogalkotó kivenné a vörös csillag viselésének tilalmát a Btk.-ból. A bíróság a Vajnai-ügyben kimondta – egyszerűsítve kissé a bíróság érvelését -, hogy az egyezmény 10. cikkében foglalt, véleménynyilvánításhoz való jog a kiterjed a vörös csillag viselésére. Ez a jelvény ugyanis sokkal többféle jelentést hordoz, mintsem hogy pusztán a kommunizmus jelképe lenne. Magyarországon továbbá nincs veszélye a proletárdiktatúra visszatérésének, és panaszos maga sem mint totalitárius szimbólumot hordta a jelvényt.
Elképzelhető persze, hogy a vörös csillagot más célzattal viseli valaki, és egyértelműen a demokratikus rend megváltoztatására tör, vagy legalábbis ezt az eszmét propagálja. Ilyenkor a vörös csillag kitűzése nyilvánvalóan büntethető és büntetendő kell hogy legyen. Felmerül azonban az a kérdés, hogy ilyen esetekben nem valósul-e meg súlyosabb államellenes bűncselekmény, amely magába olvasztja az önkényuralmi jelkép használatát. Nehéz olyan ügyet elképzelni, amikor a Btk. 269/B. paragrafusába ütköző cselekmény megvalósul, de súlyosabb bűncselekmény nem. (Ne feledjük, hogy ebben az esetben most már a Btk. egyezmény-konform értelmezéséről beszélünk!)
Összegezve a fentieket, annyit biztosan megállapíthatunk, hogy a Btk. változatlanul hagyása zavaros helyzetet teremtene a jogalkalmazó számára. A büntetőjogban pedig egyértelmű tényállások megfogalmazására kell törekedni, ezt követeli a jogbiztonság.
A Btk. módosítása tehát fontos lenne, de milyen mértékben kell módosítani? Vajon a Vajnai-ügyből következően minden önkényuralmi jelkép szabadon hordható ezentúl, mint azt sokan felvetették az utóbbi időben? A válasz strasbourgi nézőpontból rendkívül egyszerű: a bíróság csak és kizárólag a vörös csillag viselésével kapcsolatban foglalt állást, más önkényuralmi jelképpel kapcsolatban nem. A Btk. 269/B. paragrafusából most csak az „ötágú vöröscsillagot” szövegrészt kell eltüntetni. Egyelőre bent maradhat a törvényben a szvasztika, SS-jelvény, nyilaskereszt, sőt a sarló-kalapács viselésének tilalma is. Természetesen a bíróság érvelését olvasva bizonyos következtetésekre lehet jutni más önkényuralmi jelképek viselésének tilalmával kapcsolatban is, de a téma elemzése meghaladja jelen cikk kereteit.
Kérdés, hogy ki módosítsa a Btk.-t? A dolgok rendezésének elegáns módja az lenne, ha ezt az Alkotmánybíróság tenné meg. Az Alkotmánybíróságról szóló törvény 1. § c) pontja és 20. § (7) bekezdése értelmében az Ab hivatalból vizsgálhatja jogszabály nemzetközi szerződésbe ütközését, és szükség esetén meg is semmisítheti azt. Elképzelhető, hogy az Ab erre nem hajlandó – ne feledjük, az alkotmánybírák 2000-ben az önkényuralmi jelképek tilalmazásának alkotmányossága mellett foglaltak állást! -, vagy eljárása túlságosan hosszadalmas lenne. Ebben az esetben az Országgyűlés minden további nélkül végrehajthatja a módosítást, a szükséges törvényjavaslat kidolgozása nem túl időigényes feladat.
Akármilyen utat választ is a magyar állam, egy dolgot nem tehet: azt, hogy figyelmen kívül hagyja a döntést. Egy ilyen lépés – túl azon, hogy nyilvánvalóan ellentétes Magyarország vállalt nemzetközi kötelezettségeivel – baljós üzenetet is hordozna. Hiszen milyen jogállam az, amely a neki nem tetsző strasbourgi döntéseket figyelmen kívül hagyja? Mindezeken túl, az ítélet végrehajtásának szabotálása folyamatos elmarasztalásokhoz vezetne az ítéletek végrehajtását ellenőrző, az Európa Tanács keretében működő Miniszteri Bizottságban. Erre a könnyen elkerülhető presztízsveszteségre semmi szükség – nem véletlen, hogy a tagállamok általában nem dacolnak a strasbourgi döntésekkel.