dr. Karsai Dániel
Ügyvédek Lapja, január-februári szám
A következőkben néhány olyan, a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: Bíróság) Magyarország ellen az utóbbi két év során hozott ítéletét szeretném bemutatni, mely tárgya folytán nagy érdeklődésre tarthat számot az ügyvédek körében. Az esetek ismertetése után összefoglalóan néhány észrevételt teszek.
Turán v. Hungary (no. 33068/05, 2010. július 6-án kelt határozat):
Tények
Az ügy lényege a következő volt. A panaszos ügyvéd. 2004 szeptemberében a hatáskörrel rendelkező bíróság elrendelte ügyvédi irodájának átkutatását (házkutatás), és egy meghatározott ügyfelére vonatkozó iratok lefoglalását annak okán, hogy az ügyfelet különböző „fehérgalléros” bűncselekmények elkövetésével vádolták. (A lefoglalás témájával külön elemzésben is foglalkozunk)
2004. október 20-án 9h45 és 12h55 között sor került a panaszos ügyvéd irodájának átkutatására. A panaszos ügyvéd maga nem érkezett meg 10h25-ig a helyszínre, a házkutatás addig nélküle folyt. Igaz ugyanakkor, hogy egy másik ügyvéd – aki a szomszédos, de teljesen független ügyvédi irodában praktizált -, jelen volt a házkutatás során. Hangsúlyozandó, hogy a Bírósághoz benyújtott iratok tanúsága szerint ez az ügyvéd nem volt meghatalmazva a panaszos képviseletére és házkutatásról szóló jegyzőkönyvet sem ebben a minőségében írta alá. A panaszos és a Kormány eltérő előadást tettek arra vonatkozólag, hogy a házkutatás során csak a meghatározott ügyfélre vonatkozó adatokat, vagy egyéb iratokat is lefoglalt a rendőrség.
Az ügyvéd panaszai alapján végül azokat az iratokat, melyek a bűncselekménnyel gyanúsított ügyfél ügyével nem voltak összefüggésben, a nyomozást felügyelő bíróság határozata nyomán a nyomozó hatóság visszaszolgáltatta az ügyvédnek. A panaszok nyomán az eljáró ügyészség megállapította, hogy a házkutatás jogellenes volt amiatt, hogy azon sem a panaszos, sem meghatalmazott jogi képviselője nem volt jelen. Mindazonáltal az ügyészség álláspontja szerint a jogellenességet orvosolta a bíróság előbb említett határozata, melyben a nyomozás szempontjából nem releváns iratok visszaszolgáltatásáról rendelkezett.
Panasz
A panaszos ügyvéd a fenti előzmények után fordult a Bírósághoz, az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) 8. Cikkének sérelmét állítva. A 8. Cikk védi – többek között – a „lakás tiszteletben tartásához” való jogot.
Döntés
A Bíróság megállapította, hogy a 8. Cikket sérti az, hogy egy ügyvéd irodáját távollétében kutattak át a rendőrök (a magyar jog kogens előírásaival ellentétesen). Az ügyvédi iroda ugyanis „otthonnak” (home) minősül, így vonatkozik rá a 8. Cikk. Ez ügyvédek szempontjából rendkívül fontos megállapítás, hiszen fokozott védelmet nyújt az ügyvédi irodáknak és rajtuk keresztül az ügyfeleknek.
Az ügy érdemét tekintve a döntés 17-21. pontja a lényeg, mely szerint „jogszerűtlen” (nem „prescribed by law”) volt a jogkorlátozás, ugyanis a rendőrök a magyar jog kogens előírásait megsértve folytatták le a házkutatást.
A Bíróság állandó esetjoga, hogy bármely egyezményes jog korlátozásának „jogszerűnek” kell lennie, azaz a hazai jog előírásainak megfelelően kell történnie (ettől még egy „jogszerű” jogkorlátozás természetesen sértheti ez Egyezményt, ha az pl. nem megy át a szükségesség-arányosság teszten). Látni kell, hogy a Bíróság az ügy valódi érdemének tárgyalásába – lehet-e és ha igen, milyen mértékben lefoglalni egy ügyvédi irodában hivatalos, ügyvédi titoknak minősülő iratokat – bele sem kezdett, ugyanis már a magyar jog formai-eljárásjogi követelményei sem teljesültek.
A Bíróság 3000 euró kártérítést ítélt meg a panaszosnak nem vagyoni kárként az Egyezmény 8. cikkének megsértésért. (A panaszos 53.500 eurót kért).
A Bíróság ügyvédi költségként, bár a panaszos ügyvédje, benyújtva a panaszosnak kiállított számlát, 12.800 eurónak megfelelő forintot kért, 1500 eurót ítélt meg, meglehetősen sommás indokolást adva. A Bíróság ebben a körben lényegében annak kimondására szorítkozott, hogy a „rendelkezésére álló információk alapján” a fenti összeg megítélése látszott „célszerűnek”.
Metalco Bt. v. Hungary (34976/05, 2011. február 1-én kelt határozat):
Tények
A panaszos Bt. egy felszámolás alatt álló, pécsi székhelyű gazdasági társaság volt. 1996-ban az APEH megállapította, hogy a Bt. 10 millió forintos adóhátralékot halmozott fel. Az adóhatóság annak érdekében, hogy biztosítsa a kintlevőség behajtását, zárolta a Bt. egy másik gazdasági társaságban meglévő 103 millió forintot érő üzletrészét. Az adóhatóság tudta, hogy 1997 júniusáig a Bt. el kívánta adni az említett üzletrészt, és megtiltotta a tranzakciót és ő maga sem rendelkezett árverésen történő értékesítésről, amely pedig jogszabályban előírt kötelezettsége lett volna a végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény akkor hatályos 116. §-a értelmében.
A következő két évben lezajlott közigazgatási (adó) eljárásban a Bt. adótartozása teljes mértékben törlésre került, de időközben a másik gazdasági társaságban meglévő tulajdonrésze teljesen elveszítette értékét, tekintettel arra, hogy az a gazdasági társaság tönkrement és felszámolták.
1999-ben a panaszos Bt. kártérítési pert indított az adóhatóság ellen. A megismételt elsőfokú eljárásban az eljáró bíróság megítélt 103 millió forint kártérítést a panaszos Bt. javára. A Pécsi Ítélőtábla megváltoztatta az elsőfokú ítéletet és elutasította a keresetet. Az Ítélőtábla álláspontja szerint nem volt okozati összefüggés az adóhatóság mulasztása (árverés határidőben való megtartásának elmaradása) és a bekövetkezett kár között. Az Ítélőtábla rámutatott, a panaszos Bt-t terhelte annak bizonyítása, hogy időben megtartott árverés esetén lett volna olyan vevő, mely megfelelő értéken megvette volna a panaszos Bt. tulajdonát képező üzletrészt. A panaszos Bt. ezt nem tudta bizonyítani. Az Ítélőtábla ebben a körben kimondta, hogy a potenciális vásárló, akit a panaszos megnevezett, könyvei tanulsága szerint sosem rendelkezett elegendő tőkével a tranzakcióhoz, továbbá, hogy az a gazdasági társaság, melyben az üzletrészt birtokolta a panaszos, 1997 elejére tönkrement és minden értékét elvesztette. A Legfelsőbb Bíróság fenntartotta a másodfokú ítéletet.
Panasz
A panaszos Bt. ezen előzmények után fordult Strasbourghoz, az Egyezmény Első Kiegészítő Jegyzőkönyvének Első Cikkében foglalt tulajdonhoz való jog, valamint az Egyezmény 6. cikkében foglalt tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét állítva. A panaszosnak jogi képviselője nem volt, az ügyvezetője képviselte a strasbourgi eljárásban. Ez az elem annál is érdekesebb, mert a Bíróság Eljárási Szabályzatának 36. pontjának értelmében Strasbourgban ügyvédkényszer van az eljárás azon szakaszában, amikor a panaszról a Részes Állam kormánya hivatalos értesítést kapott (un. Kommunikáció). A döntésből nem derül ki, hogy a Bíróság miért nem szólította fel a panaszost jogi képviselővel való eljárásra.
Döntés
A Bíróság először a tulajdonjog sérelmét állító panasszal foglalkozott. A Bíróság elöljáróban leszögezte, hogy a panaszos Bt. tulajdonrészének zárolása önmagában nem ellentétes az Egyezménnyel, az ugyanis lehetővé teszi a tulajdonjog korlátozását adótartozások biztosítása érdekében. Mindazonáltal, egy ilyen korlátozásnak is „jogszerű”, azaz a hazai jog előírásait követő rendben kell történnie. A Bíróság megállapította, hogy a „jogszerű” eljárás immanens részét képezte az a kogens jogszabályi előírás, mely szerint két hónapon belül árverést kellett volna tartani az üzletrész eladásáról. Ez az előírás mind a hitelezők mind az adós érdekeit szolgáló szabály volt. A Bíróság rámutatott, hogy maguk a hazai bíróságok állapították meg, hogy az árverés elmaradása jogellenes mulasztás volt, melyért a kártérítési felelősség megállapítása csak azért maradt el, mert a panaszos Bt. nem volt képes bizonyítani az okozati összefüggést a bekövetkezett kár (nagysága) és a kétségtelenül fennálló jogsértés között. Ebből viszont az is következik, hogy a kéthónapos periódus eltelte után a lefoglalás fenntartása jogszerűtlen volt, ami önmagában is a tulajdonjog sérelmére vezetett.
A Bíróság a tisztességes eljáráshoz való joggal kapcsolatban a következőkre mutatott rá. A fegyveregyenlőség sérelmét okozta az, hogy a hazai bíróságok elvárták volna a panaszos Bt-től annak bizonyítását, hogy a jogvita tárgyát képező üzletrészt megfelelő áron el lehetett volna adni. A tranzakció ugyanis elsősorban amiatt hiúsult meg, hogy az adóhatóság mulasztása okán soha nem került sor árverésre, mely az egyetlen alkalom lett volna a panaszos Bt számára, hogy az üzletrész valódi értékét bizonyítsa. A Bíróság kijelentette, hogy nem spekulál azon, hogy mekkora lehetett a valós értéke az üzletrésznek vagy azt mekkora eséllyel lehetett volna eladni egy fizetőképes vásárlónak, minthogy az eljáró hatóság egy vitathatatlanul jogszerűtlen mulasztása volt az oka, hogy a panaszos egy hipotetikus tény bizonyítására kényszerült a kártérítési perben. Ez pedig ellentétes a fegyveregyenlőség követelményével, és ezen keresztül a tisztességes eljáráshoz való joggal.
A panaszos Bt. vagyoni kártérítésként a 103 millió forintnak az akkori árfolyamon megfelelő 285 ezer eurót kért, illetőleg 224 ezer eurót nem vagyoni kártérítésként. A Bíróság egy mondattal elintézte a kérdést és gyakorlatilag indokolás nélkül „méltányossági alapon” összesen 50 ezer eurót ítélt meg. A Bíróság nem ítélt meg perköltséget panaszos Bt-nek, minthogy ilyen irányú igényt elmulasztott előterjeszteni, és a Bíróság hivatalból ilyen döntést nem hozhat.
Lánchíd Hitel és Faktor Zrt. v. Hungary (no. 40381/05, 2010. november 2-án kelt határozat). Lefoglalással kapcsolatos másik írásunkat is olvassa el.
Tények
A panaszos egy gazdasági társaság. Strasbourgban jogi képviselőt igénybe véve járt el. A panaszos 2001-ben és 2002-ben megszerezte két gazdasági társaság az adóhatóság felé fennálló tartozását, mely többségében adó és társadalombiztosítási tartozásokból állt. Az adós gazdasági társaságok fizetésképtelenné váltak, és ezért a panaszos pert indított az ÁPV Rt ellen, az ugyanis az alkalmazandó (régi) Gt. 328. §-a szerint mögöttes felelősséget viselt a tartozásokért. Az első és másodfokú bíróság az adó és társadalombiztosítási tartozások (melyek összértéke majdnem elérte a 160 millió forintot) tekintetében elutasította a keresetet. A Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati eljárás során hatályában fenntartotta a jogerős ítéletet. A Legfelsőbb Bíróság – utalva a 2/2004. polgári jogegységi határozatra – kijelentette, hogy az ÁPV RT mögöttes felelőssége valóban fennáll, ugyanakkor ahhoz, hogy a jogvita tárgyát képező köztartozások megfizetése ténylegesen kikényszeríthetőek legyenek, először az adóhatóságnak megfelelő formális döntést kellett volna hozni, megalapítva az ÁPV Rt. mögöttes felelősségét. Ilyen döntést az adóhatóság sohasem hozott, ezért a panaszos az igényét nem érvényesíthette, hiszen a tartozások engedményezésének ténye nem jelentette azt, hogy rá közjogi jellegű hatáskört is ruháztak volna, azaz az ÁPV Rt felelősségét nem mondhatták ki az engedményezés ténye okán.
Az ügy külön érdekessége – és erre a Bíróság is rámutatott -, hogy a jogalkotó felismerte, hogy a 2/2004-es jogegységi határozat súlyos alkotmányossági és emberi jogi problémákat vet fel, ugyanis elzárja az érintettektől a bírósághoz való fordulás jogát a jelen esethez hasonló ügyekben. A jogalkotó ezért a 2005. évi LVI. törvénnyel kifejezetten úgy módosította az Adó- és Pénzügyi Ellenőrző hivatalról szóló 2002. évi LXV. törvényt, hogy köztartozások engedményezése esetére megnyitotta a normál bírói utat az ilyen követelések kikényszerítésére.
Panasz
A jogi képviselővel panaszos az Egyezmény Első Kiegészítő Jegyzőkönyvének Első Cikkében foglalt tulajdonhoz való jog sérelmét állítva fordult Strasbourghoz.
Döntés
A Bíróság elöljáróban röviden összefoglalta vonatkozó esetjogát és rámutatott, hogy az Egyezmény senkinek nem biztosít jogot a tulajdonjog megszerzésére, egy követelés csak akkor esik a tulajdonjog védelmének tárgyi hatálya alá, ha megfelelően megalapozott ahhoz, hogy bíróság előtt kikényszeríthető legyen. A Bíróság ezt az elvet alkalmazva úgy találta, hogy az ügy tárgyát képező engedményezett követelések elég konkrétak voltak ahhoz, hogy „tulajdonnak” minősüljenek. Ebben a körben a Bíróság rámutatott arra, hogy az engedményezés jogszerűsége a hazai eljárások során sohasem kérdőjeleződött meg. A Bíróság álláspontja szerint önmagában az, hogy a hazai bíróságok az ügyet a 2/2004. számú jogegységi határozat alapján döntötték el oly módon, hogy az kizárta a panaszos követelésének kikényszeríthetőségét (mely jogértelmezést a jogalkotó saját szándékaival ellentétesnek minősített és megfelelően megváltoztatta a jogszabályi környezetet), még nem vonja ki az érintett követeléseket az Egyezmény tárgyi hatálya alól.
A Bíróság az ügy érdemét tekintve megállapította, hogy az adóhatóság, amikor köztartozásokat engedményezett, belépett a polgári jog területére és rá ezért általánosan az eladóra vonatkozó polgári jogi szabályok érvényesek. Az érintett köztartozások ezután további polgári jogi tranzakciók tárgyai voltak. A magyar bíróságok azon jogértelmezése, mely az említett köztatozásokat nem tekintette kikényszeríthetőnek, teljesen megfosztotta őket az értéküktől, annak dacára, hogy a panaszosnak jogos várománya volt ezen követelések tekintetében. A végrehajthatóság teljes hiánya viszont a panaszos tulajdonjogának aránytalan korlátozásának minősült, a Bíróság tehát megállapította az Egyezmény 1. Kiegészítő Jegyzőkönyve 1. Cikkének sérelmét.
A Bíróság ezután a kérelmezett vagyoni kár megítélésére tért át. A Bíróság kimondta, hogy nem kíván azon spekulálni, hogy valóban a teljes engedményezett köztartozás behajtható lett volna-e. A Bíróság nem ítélte meg a teljes behajthatatlan összeget, hanem annál kevesebbet, de még így is a tekintélyesnek mondható 310,000 eurót. A Bíróság a vagyoni kár összegének megállapításakor hangsúlyozottan tekintettel volt arra, hogy a kintlevőségekkel való pereskedés kifejezetten kockázatos üzletágnak számít. A Bíróság megítélt továbbá költségek címén 40,000 eurót is a panaszosnak, mely nagyrészt a magyar bíróságok által megítélt és a panaszos által a magyar eljárás során megfizetett perköltségnek felelt meg.
Zárszó
A Bíróság gyakorlatában – a magyar ügyek tekintetében – lassú, de annál jelentősebb változás figyelhető meg. A sikeres magyar ügyek egyre sokrétűbbek, és a klasszikusnak mondható büntető jogi ügyeken túl – mint amilyen például az előzetes letartóztatások hosszával kapcsolatos panaszok – hagyományos és olykor nagy perértékű polgári ügyek is sikerre vezetnek. A Bíróság ugyanakkor nem minden esetben veszi figyelembe ezen ügyek polgári jogi jellegét, és helyenként adós marad döntéseinek érdemi indokolásával, ami kissé kiszámíthatatlanná teszi a Bíróság gyakorlatát, ha nem is a végkimenetel, de a ”megnyerhető” összeg tekintetében feltétlenül. Remélhetőleg a jövőben a Bíróság a döntéseinek ezen aspektusára nagyobb figyelmet fog fordítani, ami annál is inkább fontos lenne, hogy a panaszosok jogi képviselők képesek legyenek valós képet adni ügyfeleiknek az eljárás végkimenetelének minden aspektusáról.