A tényleges életfogytiglan jogrendszerünk legszigorúbb büntetési neme, alkalmazására csak a társadalomra legveszélyesebb bűnelkövetők esetében van lehetőség. A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés (az egyszerűség kedvéért: TÉSZ) vagyis a felülvizsgálat és szabadulás lehetősége nélküli életfogytig tartó szabadságvesztés (börtön) felveti a kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmód tilalmának megsértését.
Kardinális emberi jogi kérdés. Ez ugyanis teljes mértékben megfosztja az elítéltet emberi méltóságától azáltal, hogy a reszocializációt semmilyen formában nem teszi lehetővé. Az életfogytig tartó szabadságvesztés-büntetés hatálya alatt álló személy emberi méltóságának a védelme csak azáltal lehet biztosított, ha a fogvatartás során megmarad az elítéltben egy realizálható remény szabadságának a jövőben történő visszanyerésére.
A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés a világban
Az életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés valamilyen formáját a világ sok, és Európa szinte összes jogrendszere ismeri, a különbség a szabadlábra helyezés lehetőségének biztosításával kapcsolatos. Ezzel kapcsolatosan adott ki összefoglaló tanulmányt a University of Notingham (Life imprisonment – A policy briefing), valamint ezzel a témával foglalkozik Dirk van Zyl Smit és Catherine Appleton könyve is, a Life Imprisonment – A Global Human Rights Analysis. A legtöbb országban az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek számára is biztosított meghatározott idő után a szabadlábra helyezés lehetőségének vizsgálata és így a szabadulás maga is.
Az Alkotmánybíróság gyakorlata
Az Alkotmánybíróság a 66/1991. (XII. 21.) számú határozatában megállapította, hogy a személyes szabadság jogszerű, törvényes elvonása is okozhat alaptalan sérelmet, és az egyes szabadságkorlátozó rendelkezések csak akkor fogadhatók el alkotmányosnak, ha az általuk elérni kívánt és alkotmányosan elismert célhoz képest a korlátozás szükségszerű és arányos.
Az életfogytiglani büntetés esetében az elítélt szabadságának korlátozásával elérendő cél vizsgálatakor az idő előrehaladtával, a büntetés szükségességének és arányosságának szempontjából más eredményre juthatunk, mint a büntetés kiszabásának időpontjában. Leegyszerűsítve: nem prognosztizálható a büntetés kiszabásakor, hogy a bűncselekmény elkövetője 30, 40 vagy akár 50 év múlva is – miután évtizedeket a börtönben töltött – ugyanolyan veszélyes lesz-e a társadalomra, hogy a legsúlyosabb büntetőjogi szankcióval sújtása lenne szükséges.
Kétségtelen, hogy fontos célja lehet a életfogytiglani büntetésnek az elkövető „ártalmatlanná tétele” azaz az újabb bűncselekmény elkövetésére való alkalmatlanná tétel a társadalomból való teljes elzárással. Ez azonban megvalósítható a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének meghagyásával is.
A büntetés végrehajtásának felülvizsgálata nem jelenti azt, hogy az érintett kiszabadul. Csupán annyit tesz lehetővé, hogy egy adott időpontban megvizsgálják a büntetés fenntartásának indokoltságát, és természetesen továbbra is börtönben tarthatják azt, akinek szabadságvesztés büntetésének további végrehajtása indokolt.
Magyarországon 1999. március 1-jétől van lehetőség ilyen ítélet kiszabására, az életfogytiglani kiszabásának a lehetősége az Alaptörvényben is rögzítésre került. A Büntető Törvénykönyv a tényleges életfogytiglant 22 bűncselekmény esetében teszi lehetővé, ezek között 18 esetben ki is zárható a feltételes szabadlábra helyezés.
Ilyen bűncselekmények az emberölés legsúlyosabban minősített esetei: különös kegyetlenséggel vagy aljas indokból elkövetett, illetve az emberiesség elleni bűncselekmények, valamint emberkereskedelem egyes esetei. Ezeken kívül a tényleges életfogytiglani kiszabható olyan elítélt esetében is, aki életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélnek és erőszakos többszörös visszaeső, vagy a fenti bűncselekmények bármelyikét bűnszervezetben követte el.
A Magyar Helsinki Bizottság 2009 márciusában az Alkotmánybírósághoz fordult azt kérve, hogy semmisítse meg a tényleges életfogytiglan kiszabását lehetővé tevő rendelkezéseket. A beadványról azonban a testület 2012. január 1-jéig nem határozott, így az eljárás megszűnt. (https://helsinki.hu/wp-content/uploads/MHB_ABinditvany_tesz.pdf) Az alkotmánybírósági eljárás megszüntetésének az indokát az volt, hogy „lényegesen módosult az indítvány benyújtásakor fennállt az a jogi helyzet, amely az indítványra okot adott.”
A tényleges életfogytiglan az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt
Az Emberi Jogok Európai Egyezményének 3. Cikkében foglalt kínzás tilalma megköveteli a részes államoktól, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés olyan legyen, ami lehetővé teszi a büntetés végrehajtásának felülvizsgálatát. A felülvizsgálatnak figyelembe kell venni az elítélt életében beálló olyan változásokat is, amelyek alapján a szabadságvesztés büntetés végrehajtásának fenntartása már nem indokolható.
Az EJEB a Vinter and others–ügyben (no. 66069/09, judgement of 9 July 2013) fejtette ki, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés abban az esetben eshet a 3. Cikk hatálya alá, amennyiben az egyrészt a továbbiakban nem vizsgálható felül, és semmiképpen nem lehetséges annak csökkentése. Fontos hangsúlyoznunk, hogy a részes államok (vagyis Európa összes állama) jogosultak életfogytig tartó szabadságvesztés büntetést kiszabni felnőtt elkövetőkre, az ilyen büntetés önmagában nem ellentétes az Egyezmény 3. Cikkével.
Az életfogytig tartó szabadságvesztés mégis felvethet az Egyezmény 3. Cikke szerinti problémákat a Bíróság esetjoga értelmében, mégpedig abban az esetben, ha a kiszabható büntetés mértéke egyáltalán nem csökkenthető – akkor, ha az elítéltnek az elvi esélye sincs meg arra, hogy szabaduljon, pontosabban arra, hogy büntetését ésszerű időben felülvizsgálják.
Annak megítélésekor tehát, hogy egy életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés csökkenthető-e, az EJEB azt vizsgálja, hogy a fogvatartottnak van-e reménye a szabadulásra. Amennyiben a nemzeti szabályozás reális lehetőséget nyújt a tényleges életfogytig büntetés felülvizsgálatára, megváltoztatására, megszüntetésére vagy a feltételes szabadlábra helyezésre, úgy az Egyezmény 3. Cikke nem sérül.
Magyar László v. Magyarország
Elvileg a fenti strasbourgi ítéletekre tekintettel került be 2014-ben a Büntetés-végrehajtási Kódexünkbe az ún. kötelező kegyelmi eljárás intézménye, ami 40 év szabadságvesztés letöltése után egy bizottság (a Kúria elnöke által kijelölt tagokból álló Kegyelmi Bizottság) megvizsgálja, hogy indokolt-e az elítélt további fogva tartása, mégsem az Egyezménnyel összhangban lévő rendelkezést hozott.
Az EJEB a Vinter-ügyben és annak felhívásával a Magyar László v. Magyarország (73593/10) ügyben egyértelműen rögzítette, hogy legkésőbb 25 év elteltével meg kell adni az elítéltnek a reális esélyt arra, hogy szabadulhasson.
Magyar László ügyében ez rendkívül fontos. Ez az a maximális időtartam, ami az emberi elme és lélek számára még átfogható időtartam, melyen belül racionálisan elkészíthető élettervet lehet készíteni.
Ezzel szemben a magyar jogban jelenleg is hatályos 40 év olyan beláthatatlan időtartam, ami az elítélt számára irreális és semmilyen magatartásdetermináló erővel nem bír, tekintve, hogy az első felülvizsgálat időpontjában már eleve aggastyán lesz. Ha egyáltalán megéri ezt az időpontot – a magyar várható élettartam statisztikák fényében például ez kevéssé valószínű – a 40 éves időtartam tehát feltételes szabadulás lehetősége nélküli tényleges életfogytiglanná teszi az elítélt büntetését.
A Magyar-ügy utáni időszak
Ezt követően a T. P. és A. T. v. Magyarország ügyben (37871/14 és 73986/14a 40 éves felülvizsgálatra tekintettel ismételten megállapította az EJEB az Egyezmény 3. Cikkének megsértését, mivel a szabadulás reménye nélküli szabadságvesztés azzal a kockázattal is jár, hogy az érintett sohasem bánja meg a bűnét.
Ebből következően a tényleges életfogytiglan hatálya alatt állók – egy életen át történő – elhelyezése is számos problémát felvet. Hogyan tehet eleget a büntetés-végrehajtás az életfogytig tartó szabadságvesztés-büntetésre ítélt fogvatartottak esetében annak a komplex pedagógiai, nevelési kötelezettségének, melynek célja, hogy az elítélt a „társadalom hasznos tagja legyen”? Ezt a kérdést teszi fel Az idő rabságában című tanulmányában a Szegedi Fegyház és Börtön egykori parancsnoka, Kiszely Pál és Nagy István bv. főhadnagy is. Hogyan tartható fenn a fogvatartott önbecsülése, fejleszthető felelősségérzete, és hogyan készíthető fel bűnei megbánásával a társadalom elvárásának megfelelő életre?
Sajnos a szabadulás reménye nélkül erre nincsen mód, mivel a tényleges életfogytiglan nélkülözi a büntetőjogi szankciók egyik legfontosabb célját, az elkövető reszocializációját, tehát tagadja azon alapvetést, miszerint az ember jóra törekedve változni képes. Ez akkor is igaz lehet, ha az elítélt túlságos idős korában szabadulna ahhoz, hogy az élet tényleges megtapasztalására esélye legyen. A büntetés-végrehajtás egy célorientált tevékenység, amely célt a TÉSZ-re ítéltek nélkülöznek, így ők lesznek azok, akiknek semmi veszítenivalójuk nincs, a zárt, az izolált elhelyezés következtében kapcsolattartásuk a külvilággal leépül, kiég az egyénből az értelmes élet utáni vágy.
A szabadságvesztésnek a személyiségfejlődésben okozott káros hatásaival, a prizonizáció jelenségével számos pszichológiai kutatás foglalkozik. Az életfogytig tartó szabadságvesztés ezeket a negatív hatásokat a személyiségre folyamatosan újra generálja, nem ad lehetőséget a rehabilitációra, az ember valódi személyiségének kibontakozására. A szabadulás reménye nélküli szabadságvesztés azzal a kockázattal is jár, hogy az érintett sohasem bánja meg a bűnét, hiszen bármit tesz a bebörtönzött, bármilyen haladást ér el rehabilitációja, büntetése állandó marad.
2018 decemberében a Penal Reform International az University of Nottingham fórumot tartott az életfogytig tartó szabadságvesztésről, azzal a céllal, hogy az ENSZ 2020-ban tartandó Büntetőjogi Kongresszusára az életfogytig tartó szabadságvesztés reformjához stratégiákat dolgozzanak ki, aminek különleges jelentőségét adja az is, hogy az ENSZ utoljára 1994-ben foglalkozott érdemben az életfogytig tartó szabadságvesztéssel.
Összegzés
Azonban amíg nem történik meg az életfogytig tartó szabadságvesztésre vonatkozó hazai szabályok módosítása olyan módon, hogy a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét 25 év után valóban megvizsgálják, addig erre tekintettel Magyarországon az Alkotmánybírósághoz, a hazai jogorvoslatok kimerítése után pedig a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához tudunk fordulni, hasonlóan más, a kínzás vagy embertelen bánásmód tilalmának megsértését eredményező állami intézkedés miatt.